Mobilinternetet szerettem volna vásárolni. Ha az ember vesz valamit, akkor általában szeretné tudni, hogy az pontosan micsoda, mire számítson. Azt veszi meg, amire szüksége van. Cipőből sem veszek 40-eset, mert csak 38-as lábam van.
Tesztelni nem lehet a mobilinternet-csatlakozót. Csak akkor vihetem haza és próbálhatom ki, ha szerződést kötök egy évre. Az első kérdésem az volt, milyen feltételekkel bonthatom fel a szerződést. Felbonthatom, de ki kell fizetni az egy évre szóló összeget, amelyet a szerződésben rögzítettünk. Magyarán nem lehet felbontani a szerződést.
Márpedig a csodakütyü működése a helyi adottságoktól függ, hogy mit vettem, miért vállaltam egyéves anyagi terhet, ez ott a boltban nem derülhetett ki. Csak az ígéret volt.
A rendkívül kedves elárusítónő felhívja a figyelmem, hogy három napon belül visszahozhatom, ha nem vagyok vele megelégedve. Kérdezem, ezt hol írja a szerződésben, mutassa meg! Hát ezt nem írja, de ez így van, mondja kedvesen.
Mit mondjak, a beígért sebesség 5,7 GB volt, és nálam alig 0,7 GB-tal cammogott a feltöltés alatt álló anyag. Persze, hogy visszavittem, és tényleg visszavették, de legalább fél órát foglalkozott velem a kisasszony: adminisztrált, szerződést írt, bevezetett a rendszerbe, hogy ne soroljam, s mindezt meg lehetett volna úszni egy tesztáruval, amelyet a kedves vásárló hazavisz és eldönti, hogy megfelel-e neki, vagy sem.
Egyfelől átverve érzem magam, másfelől meg nagyon szomorú vagyok, hogy az internetsebesség szempontjából is Szabadka a világ végének számít. A világ fejlődik, az internetsebességet ésszel fel nem fogható számokkal mérik, mi meg csak reménykedhetünk, hogy egyszer majd hozzánk is eljut belőle valami. Várjuk, mint a 160 kilométeres óránkénti sebességgel rohangáló vonatokat, miközben már most ennek kétszerese is közepes gyorsaságnak számít a világ jobbik felében. Kínában már most 431 km/h sebességgel közlekedő vonat is van.
