Nem tudom, november elején lehet-e azt mondani, hogy vénasszonyok nyara, de ha nem, akkor ki kell találni valami jó megnevezést erre a mostani csodálatos időre. Lágyan, simogatóan süt a nap, a lehulló levelek ropognak a cipő talpa alatt, az ég csodálatos, langymeleg szellő lengedez... Fenn, nagyon magasan pedig vadludak húznak Délre, jelezve, hiába örvendezünk a váratlanul és az évszakhoz képest szokatlanul meleg időnek, késő ősz van, sőt hamarosan kezdődik a tél. Ez az ő vándorlási idejük.
Mégis sokaknak jó ez a meleg: sokkal kisebb lesz a fűtésszámla, aki elmaradt a kukoricatöréssel, még mindig betakaríthatja, és az almásoknak sem kell hideg hangárokban dolgozni, válogatni méretre a gyümölcsöt, kimehetnek a szabadba, hogy átöleljék őket a nap sugarai.
Nagyszerű érzés, még mindig kis kabátkában járni a téli kabát helyett, félcipőben a meleg téli lábbeli helyett, de bevallom, én időnként szorongok emiatt. Nem csak a mondás visszhangzik a fülemben, hogy nem eszi meg a kutya a telet, hanem azért is aggódom, mert ez nem természetes. S ha ez így van, akkor ez azt jelenti, felbomlott a természet rendje. Jobban terjednek a betegségek, a földben nem pusztulnak el a kártevők, a szervezetünk is idegesen reagál a hol hidegre, hol melegre.
Egészen pontosan olyan érzésem van, mint amikor fogyókúra idején vétkezem. Megengedek magamnak egy fagyit a nagy fogyózás kellős közepén.
Ahogy a fagyi, úgy a késő őszi meleg is igazán nagyon kellemes. De egyik sem marad büntetlenül.
