Nehéz hónapok állnak mögöttünk, a családommal volt miért aggódnunk bőven, hiszen édesanyám hónapokat kórházban töltött, nem sok hiányzott, hogy itt hagyjon bennünket örökre. Ám küzdött, és mi is tartottuk a lelket benne. Immár otthon van, ha lassan is, de lábadozik. Ilyenkor döbben rá az ember, gyakran mennyire elhanyagolja a szeretteit, mennyire lefoglalják az apró-cseprő napi problémái, közben pedig elrohan mellette az élet, ráadásul nemcsak az övé, hanem másoké is.
Hihetetlen látni, hogy az élni akarás mekkora energiákat szabadít fel az emberben, az, aki beteg, de még dolgavégezetlennek érzi magát a földön, mennyire ragaszkodni tud gyarló mivoltához, és a támogató kezek mekkora lökést adnak neki a harcban, amit akarva-akaratlan meg kell vívnia.
Anyukának sikerült az, ami ilyen súlyos eseteknél gyakran nem valósul már meg: kikerült a kórházból. Az orvosok és ápolók munkája mellett mindezt talán leginkább annak köszönheti, hogy mindennap meglátogatta valaki, minden egyes nap volt olyan hozzátartozó, barát, akivel beszélhetett, akinek elpanaszolhatta gondját-baját, aki mesélt neki a kórházon kívüli életről, aki éreztette vele, miért is fontos, hogy meggyógyuljon, vannak, akik várják haza. Éreztettük vele, hogy szeretjük és szükségünk van rá. Ez erőt adott neki, a legnehezebb napokon is tisztában volt azzal, hogy van értelme az életének, van még dolga a földtekén.
Remélem, a szeretet, a megbecsülés mindig kijut majd neki, és még sokáig élvezhetjük pajkos humorát, szúrós szemű zsémbességét, rosszalló szavait, amelyekkel továbbra is nap mint nap a helyes útra igyekszik terelni bennünket.
