A jóhoz nagyon gyorsan hozzászokik az ember. Mindössze két napja tartózkodom Budapesten, de ennyi idő elég volt, hogy megtapasztaljam, a sorban állás megtörténhet lökdösődés nélkül, az autók megállnak a gyalogosátjáró előtt, a pincér – a vendégek számát figyelembe véve – azonnal a legjobb helyet ajánlja fel az étteremben… A második nap vége felé nagy nehezen sikerült megtalálnunk a 129-es buszt, azonban a menetrendnek se híre, se hamva nem volt. Így nem tudtuk, hogy az út jobb vagy bal oldalán található megállóban várakozó buszra kell szállnunk, ha a Szent Bertalan utcáig szeretnénk eljutni, s nem akarunk városlátogatásba kezdeni azzal, hogy rossz irányba indulunk el, s a fél várost megkerüljük. A legkézenfekvőbb megoldásnak a buszsofőr megkérdezése tűnt.
– Elnézést, ez a busz megáll a Szent Bertalan utcánál?
Vártuk az illedelmes választ, ami ezúttal elmaradt, helyette a felelet így hangzott:
– Honnan tudjam én azt. Ha akarnak jönni, szálljanak fel, mert indulunk!
Budapest, de csodás…
