Egy különös hang billentett ki gondolataimból. Teljesen idegennek hatott az árleolvasók pittyegésének monoton zajában. Felkaptam a fejem, és szétnéztem. Színültig pakolt bevásárlókocsikra támaszkodó emberek tolongtak körülöttem mindenütt. Egyesek okostelefonjaikba temetkeztek, mások némán meredtek a kocsijukban felhalmozott színes csomagolású cikkekre, nem kevesen pedig a pénztársor végén felállított standnál álldogáló szépségeket skubizták. Az egyenruhás lányok mosolyogva kínálták az újabbnál újabb, olcsóbbnál olcsóbb termékeket, amelyeket csak itt, csak most, csak nekünk adnak ilyen kedvezően. Mielőtt még újra gondolataimba merültem volna, ismét megütötte fülemet az a bizonyos hang. Most már sokkal tisztábban hallatszott, mint az imént. A szomszédos sorban álló hölgy felé fordultam, és bevásárlókocsijára néztem. A legcsökönyösebb szennyet is eltávolító tisztítószerek, fürtökben lógó banánok, füstaromával ízesített húskészítmények, cukormentes üdítők, paprikás ízű ropogtatnivalók között megpillantottam az ütemes csapkodás és zacskócsörgés elegyeként létrejövő titokzatos hang forrását. Először kíváncsian szemügyre vettem, a szánalom és az undor furcsa ötvözetének következtében azonban másodperceken belül elfordítottam a fejem. Álltam csendben, mint mindenki más, türelmesen várva, hogy a pénztárosnő egyenként lepittyegtesse az általam kiválasztott árut, igyekezve, amennyire lehetséges, nem venni tudomást a fél órája még vízben úszkáló, most pedig egy fehér nejlonzacskóban verdeső hal hasztalan lázadásáról.
