Minden nap előveszem a semmit és angyalt faragok belőle. Azt hiszem, ez a legtöbb, mit ilyenkor tehetek. Fát ültetek, boltba megyek, a cinegéknek avas diót szórok, napraforgó magot, a kályhában tüzet rakok, melegszek, aggódok, szeretek. Angyali dolgok ezek. Kis szárnyakat faragok dolgaimnak. Ennek a reggeli szövegnek is. Bár kevés sikerrel, de évek óta így teszek. Egyszer a fény kevés, másszor elfáradok, és különben is, korán esteledik. Pedig már szép angyalokat látok, ha behunyom a szemem, suhogást hallok. Szárnyak lennének? Feltámadás? Vagy csak megnövekedett vérnyomásom susog a fülemben, és neonfény kápráztatja a szemem? Gáz szivárog, vagy a mosdóban csendesen, a WC tartályból vég nélkül sistereg a víz? Annyi minden vesz körül bennünket, remény és hétköznapi berendezések, munka, fásult örömök, hajtás és kiábrándulás, valami élet. Angyaljárás van ilyenkor. Még el sem számol és újabbnál újabb holnapok kényszerítik reménykedni az embert. Megnyugtató játék ez az angyalfaragás. Egyre elszántabban szorítom a bicskám. Minden reggel előveszem, és faragok vele. Szavakból mondatokat, vonalakból is valamit, amíg a semmiből el nem jön az angyal.
