A napokban azon kaptam magam, milyen gyorsan kialakulnak az előítéletek bennem is, pedig eddig azt hittem magamról, hogy én bizony erőteljesen küzdök ez ellen. Hát, be kell vallanom, a közlekedésben az előítéletekkel szemben nem én állok nyerésre.
Szabadkán szinte lehetetlen normálisan autózni. A száz évvel ezelőtt megrajzolt utak akkorák amekkorák, bővítésre lehetőség nincs, márpedig szinte napról napra egyre több a jármű az utakon. A közlekedés megkönnyítésére találták ki a zöldhullámot, amely nemcsak idő-, de üzemanyag-takarékos is lehet, ha az utazók betartják a szabályokat.
Nemcsak gyorsan vezetni veszélyes, hanem a lassú haladás is ugyanolyan kockázatos. Egy ideje ha meglátok Szabadka környéki rendszámtáblás autókat, már a puszta ténytől, hogy előttem vannak, ideges leszek, mert számtalanszor előfordult már velem, hogy az egymás utáni öt villanyrendőr mindegyike előtt meg kellett állni és újraindulni, csak azért, mert az az egy valaki előttem nem hajlandó betartani a haladási sebességet, kihasználni a zöld hullám nyújtotta lehetőséget. Lehet, hogy fel sem tűnt neki, hogy van ilyen, hogy zöld hullám.
Lehet erre azt mondani, ennél jóval nagyobb gondok is vannak a világban, minthogy meg kell állni a közlekedési lámpák előtt, csakhogy, amikor ez naponta előfordul és naponta idegeskedik az ember, előbb-utóbb betelik a pohár.
Az a gyanúm, hogy az araszoló autósok fel sem fogják, hogy mi a közlekedési rend a zöld hullámban. Ettől még idegesebb leszek, mert nemcsak a szabályok betartásából áll a közlekedés, hanem kultúrából is.
Létezik közlekedési kultúra is.
