„A remény abból él, amit vár, és attól hal meg, amit kap.” (Tömörkény István). Írhat-e ember ennél többet? Bizonyára igen. De minek. Ennyi elég lenne ide, és néhány üres sor, nemcsak adventre, hanem egy egész életre. Mert remény vagyunk. Néha ünnep, sokszor meg hétköznapok hosszú sora. Amit várakozással nyerünk, azt beteljesedéssel veszítjük el. Az is lehet, hogy ilyenkor csak kályhán aszalódó alma illata vagyunk, fahéj, néha levendula, néha forralt borban szegfűszeg. Emlék. Másoknak és önmagunknak is. Néhány szem mandula az angyalok ösvényén. Egyre gyakrabban bűnbánat, mert sokszor megtartottuk, mit adhattunk volna. Sajgó szeretet. Talán ezért ruhátlan a lelkünk ebben az adventi várakozásban, amikor a mindenség is kitárul egy picit. Ásvány vagyunk, melynek felületén, alkalmas időben, ritka fényben vagy megcsillan az érc nemes erezete, vagy kőben elzárva marad. Diót és fügét veszek, aszalt szilvát. Angyaljárás van.
