Ha átlapozzuk a belgrádi sajtót, a címlapokon nagyjából a kormányfő nyilatkozatait olvashatjuk. Vučić miniszterelnök igen sok témakörben jártas, s bár burkoltan mégsem tagadja, hogy nagy a baj Szerbiában, azért mégiscsak a kormány erélyes és sikeres lépéseiről regél. Szavaiból az szűrhető le, hogy mérföldes lépésekkel haladunk Európa felé, sikeresen harcolunk a korrupció és a bűnözés ellen, büszke nép lévén nem engedünk semmilyen nyomásnak, s maradéktalanul megoldunk minden problémát, amely felmerül. Nemrég beszélgettem egy obrenovaci ismerősömmel, s rákérdeztem, hogyan halad az árvíz sújtotta térség szanálása, valóban olyan jól-e, mint ahogy arról a médiában hallunk. Ismerősöm mosolyogva legyintett az egészre, mint ahogy a legtöbben legyintenek arra is, miként törjük le a mágnások egyeduralmát az országban.
Szerintem viszont nem ez a legnagyobb veszély az országban. A közelmúltban beszélgettem két szerb ajkú barátommal. Az egyik állandó munkaviszonyban van a postán, bátyja meg a NIS-ben dolgozik, már több mint 20 éve. Utóbbi mesélte, hogy az oroszok 50%-os leépítést terveznek az olajvállalatnál, tehát senkinek sincs biztonságban a munkahelye, s ő is, meg az öccse is külföldre készül. Mert feleségeik révén ők is magyar útlevélhez juthatnak. A barátom két hónappal ezelőtt 115 ezer dinárt keresett, egy hónappal később viszont már csak 70 ezret kapott kézhez, s fogalma sincs, milyen lesz a következő járandósága (egyébként az öccse is jóval a helyi átlag felett keres). Az újonnan nyílt üzemekben 20 ezer dinárért lehet munkába lépni, a szomszédos községben pedig 60 dináros órabérért dolgoztatják a varrónőket, akik nem egyszer havi 300 (!) órát robotolnak.
„Egy napon megeszem a kalapom” – 1974-ben ezzel a címmel akarta indítani szarajevói tudósítását egykori kollégám. Nos, lassan én is úgy vagyok vele, megeszem a kalapom, ha itt éveken belül nem ürülnek ki teljesen a városok, települések.
Ez lesz Szerbia tragédiája.
