Csak néhányszor jártam gyerekkoromban moziban. Akkor is az oktatási program részeként, szervezett iskolai látogatás kereteiben néztünk meg egy-egy filmet. Egyszer például az Istenek a fejükre estek címűt. Izegtünk-mozogtunk a kemény moziszékeken, sült gesztenyét majszoltunk, a talpunk alá szórtuk a lehántott gesztenyehéjat ‒ akkor még a felnőttek is műveltek ilyesmit, sőt, egyes tanárok dohányoztak is ‒, és sutyorogva nevetgéltünk a vicces jeleneteken.
Nagykamasz koromban „magamtól” tévedtem be párszor a moziba. Akkor már lepusztulóban volt az épület. Hullott a vakolat, be is ázott itt-ott, a vásznon sérülések látszottak, a terem áporodott levegője facsarta az orrom. Többször leállt a vetítőgép, olyankor „bozsezott” a gépész, a nézőtéren ülők pedig füttyögtek. Azokat a másfél órákat leginkább a külföldi filmek miatt ücsörögtem végig.
A cinemaplexek és művészmozik teljesítették ki számomra a moziélményt. Az óriási vetítővászonnak, a kiváló hanghatásnak és az igényes filmkínálatnak köszönhetően váltam végérvényesen mozifüggővé. Felnőttként. A huszonegyedik században. A szélesvásznú tévék korában.
Nem is szeretnék belőle kigyógyulni.
