Létezik karácsonyfadivat is. Egyik évben a piros díszek a menők, másikban a fehér, aztán volt olyan év, hogy mindenfelé kék meg ezüst díszeket láttam. Ahogy a ruházkodásunkban változnak az uralkodó színek, úgy már a karácsonyfa díszítésének is van divatja. S vannak – ismeretségi körömben is olyanok –, akik szinte versenyeznek, kinek milyen lesz az idén a karácsonyfája.
Nekem nem erről szól a karácsony és a karácsonyfa sem. Örömmel díszítem, mert hozzátartozik az ünnep hangulatához, beragyogja egyetlen égő nélkül is az egész lakást, és mi tagadás, a fenyőillat is része a hangulatnak.
Az idén úgy döntöttem, hogy mézeskaláccsal, szárított narancs- és citromdarabokkal, pattogatott kukoricával meg ezüstpapírba csomagolt dióval díszítem fel a fánkat. Amikor külföldön élő felnőtt gyermekeimnek elmondtam, hogy napok óta sütöm és díszítgetem a mézeskalács díszeket, mindketten rendkívül örültek. Kisgyermekkorukat idézi ez a fajta karácsonyfa, mert nagyon régen aprócska kezecskéikkel díszítgették ők maguk is a mézeskalács csengőket, hóembereket, csillagokat, virágokat …
Most, hogy távol vannak otthonuktól, már nem segítenek, de lelkükben megmaradt az élmény, a közös készülődés hangulata, a karácsony illata, melege. Úgy érzem, én máris megkaptam a karácsonyi ajándékot: sikerült átörökítenem a családi hagyományt. S mi lehet más egy szülő feladta, sikere, mint gyökeret és szárnyakat adni gyermekeinek.
