Nem a Jézuska hozza az ajándékot? Tényleg, anyu? De most tényleg? Ti vettétek tavaly is a kézilabdát meg a könyvet? Kérdezgette a nyolcéves fiam egyszerre nevetve és a könnyeivel küzdve. Mikulás? Nyuszi? Az sincs? Széttörött a varázslat. Egyre többször tudakolódzott már az utóbbi időben, de az idén már jobban hitt a beavatottabb osztálytársainak, mint saját vágyainak. Mi meg már nem tudtuk tovább életben tartani az illúziót. Karácsony előtt egy hónappal kiderült, hogy nincs kit várni. Bevallom, egy pillanatra fellélegeztem, hogy vége a hazudozásnak. De utána el is bizonytalanodtam... Hogyan tovább? Nem játszunk már ünnepesdit? Minek is a készülődés, ha már nincs kicsi gyerek a családban, akinek csodát teremtünk. Ahogy múlnak a napok, úgy nyugszom meg, látom reggelente, hogy az adventi naptár az első gondolata, és ugyanolyan figyelemmel gondozza a búzasüniket, mint az előző években. Egyik reggelét azzal töltötte, hogy régi könyveit szortírozza, kinek melyiket adja oda karácsonyi ajándékként. A napokban megkért, szedjem le a netről a Kiskarácsony, nagykarácsony című dal kottáját, mert szeretné megtanulni és elhegedülni, hogy azzal kedveskedhessen nagyszüleinek. A játék eltűnt, helyette maradt az ünnep és a csoda.
