Sikerült megfognom az idei első nyulamat. Nah, nem azt, amiből finom pecsenyét lehetne kisütni, bárcsak arról lenne szó, hanem azt a fájdalmasabbat... Az idei első hóval megnőtt az utakon ránk leselkedő veszélyforrások száma is.
Azt gondolná az ember, hogy a fővárosban, ahol több pénz jut mindenre, jobban odafigyelnek az utak takarítására is. Arra nem panaszkodhatom, hogy nem kotornák el a havat, na de a „csúszásgátlásra” már nem figyelnek. Így a hómaradványtól és a sártól nyálkássá vált gyalogjárdán a csúszkálás elkerülhetetlen. Nekem sem sikerült „megúsznom”. Ami viszont meglepő, hogy többen odaszaladtak önzetlenül felsegíteni, megkérdezni jól vagyok-e, hívjanak-e segítséget, fel tudok-e állni? Azt hiszem az empátia és a segítőkészség az egyik legnagyobb varázsa ennek a sokszor oly rideg városnak.
A nap poénja pedig az volt, amikor a balesetem helyszínétől néhány méterre csupán, a villanyrendőrnél álldogálva a mellettem álló középkorú nő megkért: átkelhetnénk az úton együtt, ő egyedül nem mer nekiindulni (nem látta a pár perccel korábbi alacsony landolásom). Erőt vettem magamon, és bátran egymásba karolva keltünk át az úton épen és egészségesen.
