Nehéz kilencven napon vagyok túl. Október kezdetétől a tavalyi év utolsó előtti napjáig ugyanis egy kortynyi szeszes italt sem ittam!
Először azt hittem, hogy egy álnok, mocskos dolog az absztinencia, amelyet (mint ahogy a valóságshow-szerű műsorokat) azért lökött ki magából a világmindenség, hogy keserűvé tegye az emberiség mindennapjait. Végül tévednem kellett.
Az első néhány hét fájdalmas volt. Pláne, amikor az esti klubkoncert harmadik órájában a mindenkori vendég kifejti, hogy sógora kedvenc dalát szeretné hallani, amely így kezdődik: „…Várjá’! Hogy is kezdődik?”
Aztán végül lassan belerázódtam a dologba, sőt, élvezni kezdtem. Felfedeztem azokat a pici nüánszokat, amelyek eddig oly ügyesen észrevétlenek tudtak maradni. Ilyenek az illuminált haverok logikátlan kijelentései, az a sok csetlés-botlás. Az alacsony járdaszegély hangtalan bosszúhadjáratai, amelyeket a részegek ellen vezet. A galád, hirtelen leszűkülő ajtófélfák deszant-akciói...
Végül is, véget vetettem a megvonásnak, de visszatérő program lesz belőle, higgyék el, megéri!
