Túl vagyunk már a legtöbb ünnepen, még a Julianus-naptár szerinti újév van hátra. Nekem bizony az idén nagyon elegem lett az ünneplésből. Nem a meghitt családi együttlétből, még csak nem is a folyamatos vendégségből, hanem a megállás nélküli durrogásból. Azt is hajlandó vagyok tolerálni – bár megérteni soha sem fogom –, hogy vannak emberek, akiknek élvezetet, kihívást, vagy mit tudom én, még mit jelent a petárdák dobálása. Ám legyen ez szilveszterkor, meg, ha ez az ősi szokás, legyen az ortodox karácsony ünneplésekor is, de hogy körülbelül december 20-ától január közepéig megállás nélkül ez megy, s lépten-nyomon össze kell rezzenni, ez azért csak nem normális.
Az udvaron tartózkodó kutyáknak ilyenkor, és kizárólag csak ilyenkor szabad bejönni a házba, mert egyszerűen nem tudják elviselni a hatalmas robbanásokat. Ezek a mostani petárdák ugyanis már nem durrannak, hanem robbannak. Sokáig azt hittem , lövöldöznek, de a szakértők elmagyarázták, hogy a golyónak élesebb a hangja.
Úgy gondolom, most már az embereket is meg kellene óvni, ahogy mi óvjuk a kutyáinkat. Hallom, kedves Olvasó, amint mondja, hogy a törvény tiltja a petárdázást. Igen, csak mint más jogszabályokat, ezeket sem tartják és tartatják be.
Védtelennek és megtámadhatónak érzetem magam a petárdázókkal szemben: az utcán, az udvaromban, szinte mindenütt.
