Van az úgy, hogy nem értünk egyet. Van az úgy is, hogy élesen szembenáll a véleményünk. Van, hogy egyszerűen lehülyézzük a másikat. Van, hogy már hallani, olvasni sem akarjuk, annyira biztosak vagyunk benne, hogy a másik szavai csak negatív indulatokat váltanak ki belőlünk. Megesik. Nem is olyan ritkán. És mindig találunk valamiféle önigazolást saját állásfoglalásunk alátámasztására. De van egy határ, amit nem lépünk át.
Gondoltuk szerdáig. Amíg néhány eszelős, állítólag vallása védelmében, nem tört be egy szatirikus párizsi lap szerkesztőségébe és lőtt le hidegvérrel, kegyetlenül, kiszámítottan és talán kivédhetetlenül újságírókat, karikaturistákat, éppen a helyszínen tartózkodó civileket és az őket őrizni hivatott rendőröket.
A döbbenet gyorsan átadta helyét a fékevesztett dühnek, a közösségi háló, és a médiumok a gyűlölködés színterei lettek. Világszerte arról vitatkoznak, hogy mi a „nagyobb jó”: vajon a bárminek bármikor, bármilyen módon való véleménynyilvánítás vagy a vallásos érzületek maradéktalan tisztelete? Az egyik ismerősöm szerint a vallásszabadság háborúzik a szólásszabadsággal. Én meg csak azt tudom, hogy mindig kell lennie egy határnak, amit nem léphetünk át. Gyilkossággal egyetlen vélemény sem igazolható.
