Gyakran hallgatom Böjte Csaba előadásait, mert az örökös panaszok, nyavalygások, a kilátástalanság folyamatos túllicitálása közepette hitet adnak, amikor a szeretetről beszél – és mindig arról beszél. Ha idealistának vagy utópistának mondják, akkor arra gondolok: de ő nem papol – még ha szerzetes is –, hanem tettekkel ad hitelt szavainak: húsz év alatt ötezernyi árva és elhagyott gyereket karolt föl. Akad köztük betörő és olyan is, akit az apja lánccal kötött ki, hogy „észre térítse”, mégsem sikerült neki.
Ezt már nem nagyon lehet „überelni” – jegyzi meg Böjte atya a zűrös helyzetekben is kéznél levő humorával –, így „enyhébb” pedagógiai módszereket kell választani. Mert – vallja – Isten skartot nem teremtett, a pedagógusnak pedig az a dolga, hogy a gyereket elvezesse a határig, és azon túl is egy lépéssel. Így hát bocsánatot kér a számtantanártól, amiért három lány kukorékolt órán („majd létrát támasztunk a templom falához, és reggel hat és hét között lehet kukorékolni”); néhány lejt ad az apának, hogy vegyen virágot a feleségének, és vigye haza a három gyerekkel („mert hogyan tudtam volna én pár lejből három gyereket fölnevelni”); a legkilátástalanabb gyerekeket fagylaltozni viszi, hogy megnyíljanak.
És évek múltán egy lány a táskájából csokoládépapírt vesz elő, s azt kérdezi: Hát nem emlékszik? Ebben volt az a csoki, amit magától kaptam, amikor befogadott.
