Amíg tart a tél, úgy érzem magam, mintha én lennék Dulifuli, a hupikék törpe, aki mindenre azt mondja: Ki nem állhatom... Hát én a téllel vagyok így, s erről a nem szeretem érzésről csak akkor tudok elfeledkezni, amikor esik a hó, mert egyedül annak van olyan varázsa, mint a tavaszi napsütésnek vagy a nyári madárcsicsergésnek, egyébként előtte és utána pocsék a hangulatom, ha a meteorológiára gondolok. Volt hó, s el is olvadt, azóta csak morcosan nézek ki az ablakon, és türelmetlenül várom már a tavaszt, amikor végre nem kell ötezer réteg ruhába bújnom, amikor már nem vacogok a paplan alatt vastag zokniban sem, amikor nem fagynak le az ujjaim gépelés közben, és úgy általában nem fázok reggel, délben és este. Amikor nem kell pokrócba burkolózva olvasnom, filmet néznem, amikor elhagyhatom a sapkát, sálat, nagykabátot, amikor már nem kell tüzelni, és megszabadul a lakás a pár nap alatt képződő vastag porrétegtől, vagy amikor kinyithatok ajtót, ablakot... Szóval ki nem állhatom a telet, és alig várom a márciust, mert akkor már senki sem veheti el tőlem azt az érzést, hogy közel a tavasz, s Dulifuli helyett végre ismét mosolygós ember lehetek.
