„Lehet, hogy el kellett volna innen húzni még a kilencvenes években. Nem bántad meg, hogy maradtatok?”– kérdezte a minap a Budapesten egyetemistáskodó fiam.
Nagyon hamar és nagyon határozottan válaszoltam: nem. Tágra nyitotta szemeit, és értetlenül nézett rám. Nem hitt a fülének, hiszen akkor még ő is, meg a kisöccse is aprócskák voltak, mi is 20 évvel fiatalabbak voltunk, biztosan újra fel tudtuk volna építeni az életünket.
Azzal nem győzködhettem, hogy itt jó volt élni, meg azt sem mondhattam, hogy azóta is jobbra fordult az életünk. Egyetlen érvem volt csak: nekem megérte, hogy akkor maradtunk, mert itt nőttetek fel, s így vajdasági magyar emberek lettetek. Olyan lelkülettel, amilyen csak itt alakulhatott ki benneteket. Nekem ez nagyon fontos.
Azt gondolom, olyan útravalót kaptak gyermekeim, amely többet ér mindenféle fővárosi életnél, karriernél, sikernél. Kosztolányi Dezső is ezt mondja Szabadkáról: „Aki itt nő fel, annak tágabb a szeme, mint azoknak, akik egy nyugodt, bölcsen berendezett fővárosban kapják az élettől a keresztséget.”
