Einstein egyszer azt mondta: „Félek attól a naptól, amikor a technológia fontosabb lesz, mint a személyes kapcsolattartás. A világon lesz egy generációnyi idióta.” Mindig ez jut eszembe, amikor az autóbuszban utazva azt látom, hogy a tizen- és huszonéves fiatalok a mobiltelefonjukat bújják. Sokáig nem értettem, mit lehet húsz percen keresztül irkálni, aztán rájöttem, hogy nem csak sms-eket küldözgetnek, hanem játékokat játszanak, internetet böngésznek, Facebookoznak. A mobiltelefon elveszítette elsődleges funkcióját, és már szinte bármire használható.
Ma, amikor már a tinédzserek is kamerával felszerelt, internetkapcsolattal is rendelkező okostelefonokkal jönnek-mennek, és a mobiltelefonjukat szinte a kezük meghosszabításának érzik, egyre több a függőség, különösen a fiatalok körében, akik fogékonyabbak a használatára.
Nemrég olvastam, hogy létezik egy új betegség, a nomofóbia, vagyis „no mobil phobia”. Már az elnevezésből sejthető, hogy a nomofóbiások a telefonjuk elveszítésétől, lemerülésétől rettegnek, attól, hogy nélkülözniük kell a készüléküket.
Nem ellenzem a technológia fejlődését, hiszen számos előny származik belőle, de talán el kellene gondolkodnunk azon, hogy megengedhetjük-e, hogy mértéktelenül befolyásolja az életünket.
