Edward egy philadelphiai, ír származású fiatal volt, akivel már a második közös munkahetünk (ő pincérként dolgozott, én pedig úszómesterként) után csak Tony-nak neveztük egymást, így tisztelegve a New York-i olaszok iránt érzett közös megvetésünk előtt.
Edward, vagyis Tony úgy festett, mint egy hippi, aki San Francisco óta nem öregedett, a kapitalizmushoz mégis nagyon értett. Pontosabban ahhoz, hogy hogyan küldje el a hotelvendégeket a fenébe úgy, hogy azoknak fel se tűnjön. Velem ellentétben; engem legalább havonta egyszer ellenőrökkel vagy a munkám elvesztésével fenyegettek.
Neki mindig sikerült túljárnia a sznob vendég eszén. A medencében szörfölő(?!) és fagylaltozó kisgyereknek például elmesélte, hogy az egyik barátját elrabolták az idegenek, miközben az óceánon lovagolta a hullámokat. A kis srácnak már ez is elég volt, hogy lerakja a deszkát, viszont Edward nem állt meg. Arról mesélt, hogy milyen gusztustalan kísérleteket végeztek barátján, valamint azon nézetét is megosztotta, hogy a Fehér Házban is kószál egy-két földönkívüli, akik hipnotizálják az amerikai elnököt. A mese után a kisfiú szótlanul kuporodott le napozó anyukája mellé.
Hasonlóan járt el, amikor egy hamburgerével elégedetlen vendég reklamált. Neki arról tartott „kiselőadást”, hogy mindenkinek saját magának kellene lemészárolnia a vacsoráját, így legalább biztosan olyanra süthetné meg, ahogyan szereti.
