Száz méterre volt tőlem, amikor megláttam, és elkezdtem figyelni. A vele szembe jövő emberek szemébe nézett, s a megérzésére hagyatkozva két ember elé szökkent, de egyik sem állt vele szóba. A kis bolt előtt már csak pár méter volt közöttünk. A taktikája nem változott: a szemembe nézett, elém állt, és azonnal hadarni kezdte:
– Legyen szíves, a gyerekemnek kellene száz – nem engedtem, hogy folytassa, egy bólintással és a tenyerem függőlegessé emelésével jeleztem: állj, nem kell beszélned, rendben van, rendben lesz.
Nagyon sokszor láttam már őt, az asszonyt, aki mindig visz valamit. Hol a kezében, hol a biciklijén, ha nincs semmi nála, akkor is cipeli az élet súlyát. Sose láttam azonban még rajta a jelet, hogy feladni készül. Benyúltam a zsebembe, kivettem kétszáz dinárt, odaadtam, ő nagyon hálás volt, és mentünk tovább. A jelenetet végignézte a kis bolt előtt cigarettázó elárusító, s a végén odaszólt:
– De könnyű magából pénzt kiszedni…
Az asszonynak sokat jelentett a kétszáz dinár, nekem jóval kevesebbet. Hogy a cinikus, epés megjegyzés, amely az irigy eladótól származott, neki mennyit jelentett, nem tudom. Az egész történet végén Laskovity Ervin díjnyertes, Mezei Szilárddal készült interjújának címe jutott eszembe: Szokjad, fiam, az igazságtalanságot!
