Egyre rosszabb a lelkiállapotunk, az eredmények szinte elborzasztóak. A lakosság mintegy 15–20 százaléka depressziós, és ez még csak rosszabb lesz. Egyre többen vélik úgy, hogy az ember manapság csak magára számíthat. Ha hozzátesszük, hogy bizonyos felmérések szerint nálunk a legrosszabb az esély a lelki egészség megőrzésére, akkor szinte kilátástalan a helyzetünk.
Az, hogy a családok zömében a vágyottnál kevesebb gyermek születik, és sokan azt érzik, hogy esélyük sincs az önmegvalósításra, de még terveket sem mernek szőni, éppen azt jelzi: rossz úton járunk.
Bennünket, szerbiaiakat az évtizedben mérhető tartós stressz, a rossz munkahelyi, utcai légkör, az erőszakos, ellentmondást nem tűrő irányítás betegített meg. A szakemberek azt javasolják, hogy kerüljük a bizonytalanságot rejtő helyzeteket, ne tekintsünk minden nehézségre borúlátóan, ne rágódjuk olyasmin, amin nem tudunk változtatni, nézzük a dolgok pozitív oldalát, próbáljunk lazítani.
Igyekszem megfogadni a tanácsaikat, de nekem valahogy nem igazán sikerül. Hogy miért?
Nekik valószínűleg kisebb kihívást jelent, hogy eljussanak autóval vagy tömegközlekedéssel városuk egyik részéből a másikba, parkoljanak a belvárosban, a rendőrségen a személyes dokumentumokat elintézzék, időpontot kapjanak szakorvosi vizsgálatra, a családi költségvetéssel meg úgy gazdálkodjanak, hogy mindenre jusson, de valamennyi azért maradjon is tartalékban. És sorolhatnám tovább...
