Muszakának neveztük el, az egyik kedvenc ételemről, de leginkább csak Muszi becenevén emlegetjük. Amint megpillantottuk, tudtuk, hogy ő az. A kolléganőnk mondta, hogy nézzük meg a többit is, de felesleges volt, játékosságával és koromfekete orrával hófehér arcán azonnal belopta magát a szívünkbe.
Muszi gyorsan alkalmazkodott az új környezethez, összebarátkozott a szomszéd kutyussal és a környékbeli cicákkal, bár, mi tagadás, a legszívesebben odabenn szeret lenni a házban. Ismeri a lakás minden zugát. Imád a hálóágy alatt matatni és a dísznövényekkel játszani, élvezi a radiátor melletti székről lesni az asztalt és a kilátást az ablakból, szeret szétnézni az éppen nyitott szekrényben, sétálni a polcokon, futkosni a lépcsőkön, és örömmel telepszik le a laptop billentyűzetére, különösen akkor, ha sürget a munka.
A legjobban azonban Muszi enni és durmolni szeret. Ha éhes, a két hátsó lábára áll, két elülső lábát pedig kinyújtja a konyhaszekrényen, és hosszas miákolásba kezd. Ugyanezt teszi akkor is, ha olyasvalamit kap, ami éppen nem tetszik neki, csak intenzívebben. Ilyenkor szigorúan ráförmedek, hogy nincs más, majd rövid idő elteltével kiveszem a nyúlhús ízesítésű konzervet a hűtőből. Az a kedvence. Nyammogva falja, utána pedig ledől a finom tapintású piros takaróra a kanapén, és önfeledten élvezi a megérdemelt pihenést.
A macska és az ember több ezer éve élnek együtt. Az, hogy egy ilyen haszontalan jószágot lehet szeretni, azt jelenti, hogy talán még nincs veszve minden az emberiség számára.
