Sokszor elfelejtjük, milyen fontosak egyes emberek a számunkra. Sajnos sokszor csak akkor ébredünk rá erre, amikor már késő, amikor már nem tudjuk megosztani ezekkel az emberekkel, amit gondolunk róluk, amit érzünk irántuk. Később már csak a hiányérzet, az elszalasztott találkozások lehetősége miatti űr marad. A családomnak szerencséje volt, édesanyámon még időben elvégezték az életmentő műtétet, megadatott, hogy még körünkben tudhassuk.
Csaknem fél évig nyomta egyhuzamban a kórházi ágyat, és ahogy múltak a hetek, a hónapok, a húgommal nap mint nap ott voltunk mellette, naponta látogatta egyikünk-másikunk, tartottuk benne a lelket. Mert láttuk, hogy mennyire fontos, hogy a betegnek valaki fogja a kezét, hogy néhány jó szót mondjon neki, hogy legyen, aki a saját energiáit átadja, ami szükséges a kitartáshoz, a várakozás egyre fájdalmasabb eltűréséhez. Közben, ahogy múlt az idő, egyre többen jelentkeztek, már-már elfeledett családtagok, egykori barátok, munkatársak hangja csendült fel anyu telefonjának hangszórójából, és érdeklődtek, jobbulást, kitartást kívántak. Jólesett neki minden szó, mintha csak valamiféle útravaló lenne a bizonytalanság súlyos terheivel megrakott várakozásban.
Még kórházban fekszik, lábadozik, de az már most kijelenthető, hogy mindnyájan rádöbbentünk, hogy akármennyire is nehéz, keszekusza, gondokkal teli az életünk, többet kell törődnünk egymással, hogy szoros összetartásban tudjunk a legnagyobb fájdalmakon, félelmeken is felülemelkedni.
Nekünk szerencsénk volt, mert viszonylag közel lakunk a kórházhoz, így megtehettük, hogy nap nap után betérjünk, de voltak olyan betegek, akiknél soha nem láttam senkit. Pedig a szeretet ereje életben tarthat – remélem, megjegyeztem mindörökre.
