Fiatalok, gyerekek mennek az út mellett hátizsákkal, mintha csak kirándulnának. Ilyenkor, télvíz idején. Nem lett volna jobb még a nyáron? Ki mondja meg, mikor telik be a pohár? Vagy mikor lehet menni? Szépen, tempósan haladnak kisebb csoportokban. Eddig csak a híradóban láttam őket. Annyi mindent nem hittem el, pedig sok mindent láttam a kilencvenes években is. Az is a valóság volt, és éppen ez a háborús légkör jut az eszembe arról, amit most látok, hallok.
Kinek volt eddig normális élete? Amikor mindenki szeme láttára az országúton gyalogolnak hóesésben, már nem csodálkozik az ember, hogy olyasmi történik, ami felülírja a törvényeket. Az élet valahogy mindig előtte járt a törvényeknél. A zöldhatáron szemlátomást gyorsabb gyalogszerrel az átkelés, mint a törvényesen. Mekkora lehet a nagyságrendje a menekülőknek, ha fényes nappal százak mennek csak ezen az úton? Nyilván naponta ezrek oda is érnek valahova. Aztán a kis határátkelő előtt a latyakos, sáros erdei ösvényre térnek le. Pár száz méterrel a határon túl újra felbukkannak a csoportok. Otthonukat elhagyók? Határsértők? Hova lett az éj leple, ami alatt szökni szoktak. Nem úgy néznek ki, mintha menekülni próbálnának. Akik elindultak, mindig arrafelé mentek, már száz éve egyfolytában. Visszafelé jönni onnan sosem volt érdemes.
