Minden évszak gyönyörű. A tavasz, ahogy az élet szárnyal, kitör a zord fogságból, boldoggá és türelmetlenné tesz. Majd végre megérkezik a nyár, a szabadság érzésese árad szét, de jól esik az őszi lenyugvás, a visszafogott, békés időszak is. A tél számomra a meghittség évszaka. Szeretem a hópelyhek csiklandozó noszogatását az arcomon. Szeretem, ahogy a pihék szállingóznak. Szeretem a gyerekek sapkába-sálba keretezett, kis, piros arcát. Szeretem, ahogy a hó roppan a lábam alatt, de még az izgalmat is, amellyel várjuk, hogy végre essen.
A tél hó nélkül számomra olyan, mintha a kávéba minden kerülne, csak kávé nem. Sőt, ha nincs hó, az állandó szürkeség miatt sokkal előbb rám tör a téli depresszió. A karácsony pedig hó nélkül felér az ünnep megszentségtelenítésével. Ám az utóbbi években, úgy tűnik, hogy decemberben elvétve látni csak havat, a január pedig egy nyúlós, szürke valami lett. Nyoma sincs annak a télnek, amelyre oly sokszor gondolok nosztalgiával, amely gondatlan gyermekéveimet idézi fel. A február viszont olyan, mintha megvadult volna. Sokkal inkább a fergeteg hava, mintsem a télutó, a jégbontó hava. Kellemetlen, fagyos szél hordja a havat az arcomba, a hófúvás pedig szó szerint megkeseríti az életem. Hova is gondoltam, éjnek évadján útra kelni? Az alattam meg-megcsúszó gépkocsi mindenre emlékeztetett, csak nem azokra a nosztalgikus, békés, fehér estékre, amelyek oly elevenek szívemben, amelyekre oly nagyon vágyom. Valami nagyon nincs rendjén, de lehet, hogy az idő múlása ezt is szebbé teszi majd, ugyanúgy, mint ahogyan a veszteség után érzett fájdalom okozta űrt is.
