A tizen- és huszonéveseken kívül valamennyien jól emlékszünk, hogy kortól és kórtól függetlenül a belgrádi katonakórházba (VMA) bejutni egy beteg számára valóságos álom volt. Akinek – protekció árán – ez sikerült, biztos lehetett benne, hogy jó kezekbe kerül(t), ha gyógyulásának egyetlen módja van, ott kikezelik.
Az idők során egészségügyünket (is) sújtó gyilkos kór értelemszerűen a VMA-t sem kerül(het)te el; így az egykoron balkáni viszonylatban is tekintélyes intézet mára csak küllemében emlékeztet magára; a neves orvosok zöme vagy elment (ki külföldre, ki nyugdíjba), az utánpótlás meg olyan, amilyen... másutt is. Nagyítóval itt-ott találni még néhány szakembert, de az ilyenek fehér hollónak számítanak. Egyikük – aki több mint 20 éve az intézet vezető transzfuziológusa, számos kutatómunka szerzője, és az adott részleg főorvoshelyettese is – hatványozottan fehér hollónak számít, hisz a becsületesség mintaképe lehetne. Nem a hippokratészi eskü okán, hanem mert alapállásban ilyen; csúszópénz vagy akár szerény ajándék elfogadása a pácienstől számára szentségtöréssel egyenlő, jól tudja ugyan, hogy mindenütt ez a (sajnálatos) gyakorlat, de szívből elítéli és mélységesen megveti azokat, akiknek a praxisában ez standarddá vált.
Történt egy napon, hogy talpig becsületes kutatónk anyósát sürgősen műteni kellett, mi sem volt hát természetesebb, mint hogy segítségére siessen. Meg is kérdezte intézetbeli kollégáját, vállalná-e a műtétet, amire ez rövid habozás után rábólintott, de azonnal utalt arra is, hogy ez nem lesz éppen „fájdalommentes”. A piszok gazember – már bocsánat, de az ilyenre nincs eufemisztikusabb kifejezés – 500 eurót vasalt be tisztelt kollégájától ezért a műtétért.
És nem sült le a bőr a pofájáról. Hovatovább emberünk érezte magát roppant kellemetlenül, amiért a kényszer „belevitte” ebbe az arcátlan zsarolásba.
