István azt fontolgatja, hogy Németországba költözik a feleségével és pici kislányával. Szerény fizetésért ugyan, de mindketten dolgoznak, és saját házuk is van itthon. Ennek ellenére nem tudnak egyről a kettőre jutni. A régóta kint élő rokonoktól kimerítő tájékoztatást kaptak az ottani lehetőségekről. A nagyvárosban, ahova készülnek, egy jobb lakásra tíz jelentkező is van, ráadásul egy háromfős családnak három szoba alatt ki sem adnak lakást. A közvetítőnek províziós költséget, a tulajdonosnak egyszeri bérleti díjat, valamint háromhavi bérleti díjnak megfelelő kauciót kell fizetni – erre jön még a szemét, a víz, a csatorna, a fűtés költsége. A városban szinte lehetetlen még 800 eurós bölcsődés helyet is kapni – ez kisvárosban nem akkora gond és „csupán” 300 euróba kerül. A külföldi nők kb. 450 euróért takaríthatnak, de ezután nem fizetnek biztosítást. Egészségügyi biztosítást viszont azonnal kell kötni – ha nincs, a német állam számlázza ki a díját. Az öregápolás jól fizető hiányszakma, de ehhez ápolói vizsga kell, és a megkeresett több mint kétezer eurót is pillanatok alatt el lehet költeni. A rokonok szinte mindent beleraktak a mérleg „német” serpenyőjébe és kertelés nélkül azt üzenték: úgy kimenni egy gyerekkel, hogy nem beszélik a nyelvet, nincs keresett szakmájuk és valamicske megtakarításuk, nem érdemes.
István elbizonytalanodott. Az itthoni születésnapi ünnepségekre, a boldog gyerekzsivajra, a Tisza-parti kutyafuttatásra, a kerti grillpartikra és a spontán találkozások örömére gondol. Ha jól megfontolja, sok édes terhet tudna belepakolni abba a másik serpenyőbe…
