Az online ügyintézés az egyik legkényelmesebb dolog, ami történhetett az emberiséggel. Nem kell sorban állni, és már szinte nem is emlékszem, milyen a nyári izzadság és a vinjak szagának keveredése.
Ennek ellenére néhány hónapja még azt mondtam, eljárok ide-oda személyesen befizetni ezt-azt: érezni akarom a valóság (vinjakos) szagát időnként. Az utóbbi időben ezt hanyagoltam, de a héten betévedtem a postára. Körülbelül tizenöten álltak előttem. Öt perc elteltével azon kezdtem el gondolkodni, hogy megérdemeljük, amink van. Az üres szólamokat arról, hogy majd egyszer jobb lesz, dolgozni is fogunk, termelünk is. Majd. Eleinte amit előttem láttam, az jó leképeződése volt a(z át)nevelt népnek: a pofádat befogod és állsz, vársz, mint egy birka, még gondolatban sem teszed szóvá azt, hogy a három tolóablakból kettő „dolgozik”. Nincs bezárva, fogalmazzunk inkább így.
Az előttem álló bácsika megrezzen, kihívták a sorból: hirtelen nem is tudta, hova legyen. Egyik ismerőse szólította meg a harmadik, eddig halottnak hitt tolóablakból, adja már oda neki a papírjait, majd ő mindjárt intézkedik. Intézkedett, rajtunk üveges tekintettel átnézett.
Ez gyapjút tépett. Sok lúd disznót győz – gondolta az egyik nőnemű sorstársam, aki saját bevallása szerint egy órája állt a sorban, „ezt a hitvány ötven centit” tette meg ez idő alatt, és most már egészen jól artikulálva küldte el az egész országot postástul, vezetőstül melegebb égtájakra. Erre egy kétméteres „szekrény” igenlően felhördült mögöttem, bólogatás, szórványos anyázás.
Az üveges tekintetű leült, és egy „sledeći, izvolte” kíséretében működésbe lépett.
