Egyre ritkábban gyújtok rá köztéren, utcán, amit nem csupán jólneveltségből vagy környezetbarát megfontolásból teszek, hanem undorból. Igen, undorból, mert egyszerűen elkerülhetetlen, hogy a városközi buszállomáson a második szippantás után oda ne somfordáljon hozzám valaki és cigarettát kérjen tőlem. Nemcsak utcagyerekek, hanem akár jólöltözöttnek mondható felnőttek is kéregetnek.
Ilyen esetekben fut végig az agyamon mindaz, amikkel a hírekben, közleményekben és politikusok megnyilvánulásaiban hallani lehet a munkanélküliség ellen vívott ádáz harcról és „gyümölcsöző eredményeiről”, a hathatós reformintézkedésekről és a nép érdekében hozott áldozatok végtelen soráról, ami az utca embere számára egyszerűen azt jelenti, hogy egy doboz cigaretta is mind több és több személynek jelent komoly költséget.
Az előttem lesütött szemmel álló kéregetőnek nem tudok hazudni, hogy nincs nálam cigaretta, de azt sem engedem meg, hogy a cigarettásdobozomba bárki is belenyúljon. Inkább én sem gyújtok rá.
