Az a meggyőződésem, hogy reggel az ember sem kérdezni, sem válaszolni nem tud, csupán létezik. Néz ki a saját fejéből, és nem merészkedik messzire a kávéjától. Attól tart, hogy nem talál vissza önmagához. Sorra veszi, mi szól ellene, mi mellette. Összerakja a fejében a napot, a hetet, sokszor az egész életét. Megoldásokat keres a „nemlétezőre”, a meg nem történtre, a jövőre. A merengő ember bizonytalan. Már a jelenben a nem létező jövőn méláz, és ismét reggel lesz, majd este.
A hivatalba, gyárba, mezőre induló ember is bizonytalan, de ezzel az érzéssel reggel nem ül egy asztalhoz, mert akkor merengeni fog. Ezért megelőzi, gépiesen, készül, megy, szalag mellé áll, kaszál, vagy üzletet nyit. Merengeni később szokott, vagy sosem. Arra is sok példa van, hogy a kérdések és a válaszok is elhagyják az embert, és munka után, amikor az összegzés ideje lenne, csak létezik. Néz ki a saját fejéből, és nincs lelki ereje messzire menni önmagától, mert ismét reggel lesz, majd este.
És vannak, akik biztosak abban, hogy nem bizonytalanok. Ők válaszokkal kelnek és fekszenek. Nem kíváncsiak. Önmagukra sem. Csupán vannak. Abban biztosak, hogy ismét reggel lesz, majd este. Velük.
