Néhány éve mondta egy asztrológus ismerősöm, hogy sohasem lesznek gondjaim, de 35 éves koromra leszek igazán gazdag. A 35. születésnapom előtt két héttel esedékes az Ő érkezése.
Nem múlik el perc, hogy ne gondoljak rá, és legszívesebben egész nap simogatnám a mostani otthonának a falait. Szeretem Őt, még ha néhány hónapnak el kell telnie, hogy a szemébe nézhessek. Szeretem, és ezért érzem azt, hogy ha valamikor, akkor most kell üvöltenem. Üvöltenem, mert elegem van a szolgalelkűségből, a hazugságból, az önös érdekekből, a megaláztatásból, a megfélemlítésből, amellyel nap mint nap találkozunk 2015-ben, Szerbiában. Ott, ahol már elméletileg minden emberi jogom adott, védett. De nem az.
És ezt meg kell majd magyaráznom neki is. Meg fogom. De nem azzal kezdődik majd a történet, hogy „apád látta...”, hanem „apád csinálta...”. Mert fontos, hogy néz majd a szemembe, és hogy én a szemébe tudjak nézni – lelkiismeret-furdalás nélkül. Úgy, hogy megtettem mindent érte. Érte, akit még csak várunk.
