A szüleim idejében nem volt különösebb gond az éves szabadságok kihasználásával. Ama „fránya átkosban” a kétkezi dolgozónak és a családjának szinte minden évben dukált legalább egy hét tengerparti nyaralás valamelyik tengerparti munkásnyaralóban, s legfeljebb akkor volt nagyon nagy kellemetlenségük, ha valakit nyaralás közben elkapott valamilyen vírusos nyavalya, vagy éppen tengeri sünbe lépett a fürdőzés közben. A legrosszabb esetben pedig egész idő alatt esett az eső, de ilyenkor legalább kirándulni lehetett valamelyik közeli történelmi nevezetességhez. Manapság a tengerparti, egzotikus nyaralás a legtöbb szerbiai számára a Travel Channel üdülésekre szakosított műholdas csatornán futó, szebbnél szebb tájakat bemutató filmek nézésében teljesedik ki. Különösen úgy, hogy manapság kész ráfizetés szabadságra menni. Mindez viszont csak akkor tudatosul a vajdasági, illetve a szerbiai „vesztesben”, amikor a következő fizetését átutalják a bankszámlájára. „Kajapénz” nincs, a prémiumot amúgy is szűken osztogatják, egyszóval ha van sapkája a mókuskerekezésbe belefáradt melósnak, ha nincs, pórul jár. Ha pedig, uram bocsáss, az előző évben, valami oknál fogva nem volt ideje, illetve lehetősége kihasználni a szabadnapjait, akkor is a végkifejlet ugyanaz: probléma a javából. Természetesen vannak ugyan, akik egyelőre jól elboldogulnak, de ehhez különleges nyelvtechnika és hajlékony gerinc szükségeltetik.
Hiába, ilyen ez az időszak itt, Vajdaságban is. Ahogyan Ady Endre 1913-ban megjelent versében írja: „Most perc-emberkék dáridója tart...”
