Azt tapasztalom, hogy akkor mondhatjuk egy városra, vagy városrészre, hogy belaktuk, otthon érezzük magunkat benne, ha a hentes a jó napot után megkérdezi: hogy vagyunk, a zöldséges megjegyzi, hogy milyen szomorúak vagyunk ma. Ugyan, fel a fejjel, a rossz után jön a jó, mondja. Nem kíváncsiskodik, mi is történt éppen, csak jelzi, hogy régi ismerősként kezel. S ez jó.
Jó bemenni a pékségbe, a kis boltba. Törzsvásárlóvá az ember csak bizonyos idő után válik. S ez a státusz előnyökkel jár. Akaratlanul is a szebbik darab hús után nyúl a hentes, a csirkés asszony a piacon azt tanácsolja, holnap vegyem meg a hétvégére tervezett nagyobb mennyiséget, mert jobban járok, a magyarországi csencselő szól, hogy most hoztak friss árút, a hajdújárási gazda meg lebeszél, ne abból a barackból vegyek, inkább a másikból. Ilyenkor az ember nem vitatkozik, hanem elhiszi és megfogadja a tanácsot.
Ismeretlenül is ismerősökké válnak a boltosok, a piaci árusok, a pékségben dolgozó lányok. Pedig semmit sem tudunk egymásról. Vagy mégis?
Ők tudják, hogy a családom milyen kenyeret szeret, milyen húst szoktam venni, hogy néha apró gombafejeket kérek, máskor meg nagyokat…
