Vannak dolgok, amik beleégnek az ember lelkébe. Nekem egyik ilyen élményem, amikor először jártam Aracson. A monumentális épület még romosan is tekintélyt parancsoló, ugyanakkor szelíd és méltóságteljes. Nem véletlenül írták róla, hogy felkiáltójelként áll a pusztában. Olyan, mintha a történelmünk egy darabkáját feledte volna valaki a kukoricatáblák között.
Szép is, szomorú is, meg kedves is ez a pusztatemplom. Egész történelmünk benne van: az Árpád-kori épület nagyszerűsége, a török rombolás, az évszázadok pusztítása, és a romok újra felfedezése, megbecsülése. Ahogy múltak az évek, egyre többször fordultam meg ebben a csodálatos romtemplomban. Mindig elbűvölt, mégis a legszebb az volt, amikor megtelt emberekkel. Akkor éreztem igazán a sorsközösséget a romtemplom és kisebbségi létünk között. Ez pedig a küzdés és a túlélés.
Idén 17. alkalommal tartják meg Aracs emléknapját. Vasárnap ismét megtelik a csodálatos épület emberekkel. Aracs a legrégebbi magyar műemlékünk. Kapaszkodónk, amely évszázadok óta hirdeti ittlétünket ezen a tájon, és konok ragaszkodásunkat a szülőföldhöz. Aracs a mi szimbólumunk, ami erőt ad a küzdelemhez.
