Amikor ezeket a sorokat írom, Nemecsekék már megvívták hatalmas csatájukat a vörösingesekkel, s meglehet, hogy a kis hős éppen holtan fekszik, miközben fejet hajtanak előtte a barátai és ellenfelei egyaránt. Az elmúlt napokban, amíg a Kossuth rádióban folytatásos regényként Nemecsek, Boka, Áts Feri, Geréb és a többiek történeteit hallgattam, nemegyszer megálltam napi munkámban, figyelve az eseményeket, pedig gyakran megesik, hogy mögöttem a tévében „lefut” egy egész film is anélkül, hogy érdemesnek tartanám megfordulni, egyáltalán szemügyre venni a szereplőket. Emitt meg figyelek, holott évtizedek múltán – a könyv elolvasása óta – is pontosan tudom, mi fog történni, s talán még bosszankodom is, hogy nem járnak végére egy szuszra a tragikus végű, mégis felemelő történetnek. És képek nélkül is látom, amint a grundon zajlik a hatalmas csata. Meglehet, hogy izgulok is, pedig régóta nem szokásom.
Nyilván bennem lehet valami hiba, hogy egy ilyen, száz évnél is idősebb történettel többet foglalkozom, mint az űrháborúkkal, a világ megsemmisülésének veszélyével és ki tudja még mivel együttvéve. De valahogyan itt még az áruló Gerébnek is jelleme van, az ellenség vezére, Áts Feri sem gyilkos hóhér, s még a Pásztorok is megkövetik a főhőst…
Bátorság, becsület, áldozatvállalás – örök emberi értékek? Talán ezért igyekszem azt hinni, hogy Nemecsek meg sem halt.
