Ritkán látott külföldre szakadt egyívású, tehát korosodó barátom a minap – éjszakába nyúló beszélgetésünk alkalmával – meggyőzött arról, hogy – a múlt század dereka táján – rossz korban születtünk. Ennek pedig egyértelmű bizonyítéka az, hogy alig jutott uborkasalátához. Pedig mennyire szerette (volna)! Nem a banán, a csokoládé vagy a narancs miatt panaszkodott több mint fél évszázad múltán (ezekhez természetszerűen csak esztendős ünnepkor jutottunk hozzá), hanem az uborkasaláta hiánya érintette érzékenyen. Alighanem azért, mert ez a számára fenséges eledel elérhető közelségben tetszelgett az asztalon, mégis kisiklott kezei, avagy fogai közül. Íme a magyarázata:
– Részesei vagyunk annak a nagy változásnak, hogy míg a mi korunkban a ház legidősebbjei nyúlhattak elsőként a kanálhoz, addig most az unokák állnak az első helyen, őket követik a fiatalok, a sor végén pedig mi, öregek várakozunk. Ugyanúgy sereghajtók lettünk, miként voltunk gyerekként. Az a nagy baj, hogy akkor is öregapám szedett elsőnek, én meg utolsónak, amikor uborkasaláta került az asztalra, és mire eljutott hozzám a tál, már jóformán üres volt.
Megállapítottuk, hogy jelenleg önmagával szemben jár a világ, ám annak megvitatását legközelebbre halasztottuk, hogy szerencsés vagy szerencsétlen-e az a gyerek, akinek nincs uborkasaláta-hiányos korszaka.
