Kaptam egy e-mailt a Magyarországon élő tudós barátom címéről, amiben sürgősen pénzt kér, mert elutazott az Egyesült Királyságokba, ahol ellopták a táskáját, benne a telefonjával, útlevelével és bankkártyáival egyetemben. Pénzt kért, mert az ottani nagykövetségen elérte, hogy útlevél nélkül is fölszállhat a haza tartó repülőre, de ki kell egyenlítenie a szálloda és az utazás költségeit. Eleve gyanús volt, mert a barátom inkább Erdélybe, a Felvidékre és a Vajdaságba utazik általában, mit keresne angol nyelvterületen, és ha a nagykövetség ennyire előzékeny, miért nem előlegezi meg a költségeket? A másik gyanús jel az volt, hogy régi barátságunk ellenére magázott a levélben. Gondoltam, körlevél, megnéztem a címlistát, nem, közvetlenül nekem címezte. Nyomban válaszoltam – bizonyára nem kellett volna –, hogy bizony nincs módomban megelőlegezni számára a kért 1200 angol fontot. Jött a válasz: mennyit tudnék mégis megelőlegezni számára. Jeleztem, hogy semennyit, mert a válaszlevél szerzője továbbra is magázódott.
Időközben egy közös, zentai íróbarátunk is továbbította címemre a segélykérő levelet, majd hamarosan a visszavonását is. Segítőkész barátként egy sor címet keresett meg a valahonnét érkezett ál-levéllel, miután rájött, hogy csalás állhat a háttérben, alig győzte kimagyarázkodni magát.
Most ott tartunk, hogy talán senki se dőlt be, ám ez a nem kért kommunikáció fölvetette a gyanút: ha már valaki föltörte valaki postafiókját, és megszerezte az abban tárolt címeket, ki tudja, kik üzengetnek nevemben a világhálón, és milyen tartalmakat írhatnak a rovásomra?
