Az ember javíthatatlan álmodozó, mindig újabb és újabb vágyak ébrednek benne, folyton-folyvást új dolgokat szeretne kipróbálni, régieket megismerni. Veszélyes álmodozónak lenni, hiszen könnyen úgy járhatunk, mint az egyszeri szerbiai ember, akinek az álmai-vágyai koránt sincsenek összhangban az anyagi lehetőségeivel. Merthogy eljutottunk odáig, hogy a legtöbb kívánságunk anyagi ráfordítást igényel: ha szeretnénk egy új cipőt, egy biciklit, egy autót, netán saját házat, esetleg ellátogatnánk a világ jó néhány pontjára, mindannyiszor a pénztárcánk tartalmát is figyelembe kell vennünk. Márpedig a ma szerbiai átlagpolgárának vajmi kevés jut családja és önnön létszükségletei lefedésére, nemhogy egy kirándulásról, pöttyös labdáról vagy motorkerékpárról álmodozzon, hogy világ körüli útról és tűzpiros Mustangról már ne is beszéljünk. A veszély pedig épp itt leselkedik társadalmunkra, amely megvalósulatlan álmai béklyóit magával húzva pesszimista hozzáállást vesz fel, mindent lehetetlennek érez, mély depresszióba esve igyekszik több és több munkát vállalni, vagy pedig végső tanácstalanságában fogja puttonyát és a szebb jövő reményében elköltözik jobb lehetőségekkel kecsegtető helyre.
Márpedig ez legtöbbször holmiféle tárgyi javak és fényképekben megörökíthető emlékek iránti vágyódás, amiben szűk lehetőségei közepette felőrlődhet az ember, és elfelejtheti, hogy a legtöbb öröm társaságban éri, hogy a legtöbb dolog akkor igazán jó, ha megosztható szeretteinkkel, barátainkkal. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni embertársaink fontosságáról. Elhanyagoljuk egymást, nem törődünk igazán egymással, márpedig lelki békénkhez, egészséges önértékelésünkhöz, jelenlegi és jövőbeni álmaink megvalósításához, harcainkhoz szükségünk van egymásra. Kell az egyenes beszéd, a baráti intelem, az odafigyelés, az összetartás, hogy legyen segítőnk a bajban, biztatónk a mindennapokban, társunk az örömben. Ha hiszünk másokban, és ők is hisznek bennünk, magunkat is többre fogjuk értékelni, álmaink megvalósításába is racionálisabban kezdhetünk bele, ha nem a sopánkodás, hanem a tettvágy vezérel bennünket, ha nem másokon átlépve, hanem másokkal közösen próbálunk haladni előre. Fejünk fölött tornyosuló problémáinkat így lehet megoldani. Az út rögös, de együtt könnyebb tolni a boronát.
Nem tagadom, sokszor jómagam is elfelejtem: ha szeretünk, szeretve leszünk.
