A pokoli „víg” napok alatt a strandon, medencén keresve menedéket a hőguta elöl, el-elnéztem a huszonéves lánykákat, akik órákon át a mobiljuk képernyőjébe révedve el is feledték, hogy eredetileg fürödni jöttek volt. Hogy is nézne ki, ha lemaradnának a közösségi portálokon tobzódó ismerősrengeteg valamelyikének életbevágóan fontos bejegyzéséről, mondjuk arról, hogy aznap mikor tetszettek székelni, a „kinyögött” excrementum milyen színű, szagú és állagú volt, és hasonló, rendkívül izgalmas dolgokról?!
Vagy az ízlésem ficamodott ki, vagy megöregedtem (vagy mindkettő együttesen), de azon kaptam magam, e tetoválások, piercingek, botoxolt ajkak, nyolccentis, hupikék, jajvörös, kikericssárga műkörmök (helyesbítek: karmok) révén „kicsinált”, upgrade-elt (mű)csinibabák láttán elszomorodtam, természetes kiadásukban ugyanis egyik-másik még pályázhatott volna a „szép, helyes, vonzó...” jelzőkre, így azonban...
Így azonban azokat a brit „mámikat” idézték fel, akiket a görög strandokon (különösen Zakinthoszon nagy belőlük a felhozatal) volt szerencsétlenségem látni. E szóban forgók eredetileg is a sor végén kullogtak, amikor a szépséget osztották, erre még egy halom – már fakó – tetoválással, piercinggel, rózsaszínre, zöldre, lilára festett hajjal „segítettek rá”, hogy olyan látványt nyújtsanak, mint az út széléről (is) kiöregedett szajhák. Holott bizonyára csak egy csúf liverpooli vagy nottinghami üzemben csomagolták negyed századon át a WC-ülőkéket, vagy a savanyú uborkát.
