A zentai November 11. Általános Iskolában 1994-ben négy magyar osztály ballagott el. Három, nagy létszámú indult 1986-ban, ám a háromból a hatodik osztály befejezése után négy lett, mert nagyon sok diák volt. Amikor a múlt héten megjelentek a zentai adatok az idei iskolakezdéssel kapcsolatban, én is úgy éreztem magam, mint ifj. dr. Korhecz Tamás, aki nemrég egy közleményében azt írta: „csipkedem magamat, dörzsölöm a szememet, hátha nem jól olvasom a betűket, rosszul értelmezem a szavakat”. Ugyanebbe az iskolába huszonkilenc évvel később, 2015-ben 31 magyar és 35 szerb elsős iratkozott be. Gyorsan felhívtam a húgomat, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy kiderüljön, téves információkról van szó. Csalódnom kellett, mert kiderült, az adatok valósak.
Jönnek a menekültek, a migránsok, jaj, mi lesz velünk – hallom, olvasom nap mint nap, miközben a saját sorsunkkal nem foglalkozunk. Pedig az kellene, hogy aggasszon bennünket, mert Márai Sándor szavai már beigazolódtak:
„...Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet...”
