Szentjánoskenyeres süteményt szerettem volna készíteni az új konyhában, a receptre azonban nem emlékeztem pontosan, saját receptfüzetem pedig még nem volt, mivel akkor költöztem el otthonról. Kifaggattam tehát minden titkok tudóját, az internetet, hogy milyen elkészítési módokat ismer. Találtam ám mindenfélét: olyan süteményt, amelyiknek a hozzávalói között kókusz vagy datolya is szerepelt, volt, amelyikhez szilvakrém kellett, és körtekompóttal tálalták. Egyik sem tűnt az igazinak, ezért elkértem a nagymamám réges-régi receptfüzetéből való leírást anyukámtól (aki úgyszintén minden titkok tudója), és mellé jó tanácsokat is kaptam. A süti egyszerű, nem igényel semmilyen különleges hozzávalót, nem szárad ki, még napok múlva is jó (ha marad belőle). Korábban azt gondoltam, úgy a legfinomabb, ha csak porcukorral szórom meg a tetejét, de ha sütés után megkenem házi baracklekvárral, még ízletesebb. A lekvárt anyósom főzte nekünk még tavaly, de ugyanolyan jó, mintha csak most töltötte volna az üvegbe. Legszívesebben elmesélném neki, milyen jól sikerült a szentkenyeres pite az ő baracklekvárjával, ezt azonban sajnos már csak a sírja előtt tehetem meg.
Mégiscsak van ebben a süteményben egy különleges hozzávaló, ami nem mérhető mérleggel…
