Különös helyen lakom, olyan, mintha egyszerre három helyen élnék. Viszonylag közel van a város központja, de az utca nem forgalmas, dupla fasor övezi, így árnyas és csöndes egyszerre. Különösen éjszaka. Néha arra ébredek, hogy már zavar a csönd, mintha egy rádióstúdióban feküdnék. A városoknak van egy alapzajuk, amelyet általában megszoknak a lakosok, tudomást sem vesznek róla, de mégis ott van köröttük. A mi utcánkban viszont olykor fülsiketítő a csönd, ha ezt lehet így mondani.
Tavasszal a béna némaságot madárzsivaj töri meg hajnalban. Négy és öt óra között egymás után ébrednek a madarak, és nyomban párcsalogató trillázásba kezdenek. Ilyenkor úgy érzem, mintha tanyán, vagy legalábbis falun élnék, az ablakon „befolyik” a természet. A párzási időszak elmúltával újra elcsendesedik az utca, csak a kisbaglyok visítanak éktelenül még egy ideig, meg időről időre fölbukkan egy harkály, és jó alaposan megkalapálja a fatörzseket, meg a fa villanykarót, ez utóbbit szerintem csupán a zaj kedvéért.
Ugyanakkor a házunkkal szemben van egy gyár, mintegy 350 nő dolgozik ott. Két műszakban, így az őket szállító buszok, taxik és magánautók reggel fél hattól, délután fél háromtól és este tíz után az ablakunk alatt túráztatják a járműveiket. Ilyenkor úgy érzem, mintha egy forgalmas ipartelep kellős közepén laknék. A kipufogógázok ellen zárni kell az ablakot, ezzel egyben a munkásnők hangos csacsogását is sikerül valamelyest kizárni. Augusztusban azonban kollektív szabadságra megy a gyár, ilyenkor a legszebb a mi utcánkban lakni. Ám hol van még az augusztus?
