A tolóablakokkal a földi halandó sohasem veheti fel a versenyt. A túloldalon dolgozó, sztereotipikusan középkorú, erősen dohányzó és kávézó, rekedtes hangú, de a kelleténél hangosabb és türelmetlenebb hölgy ugyanis adott esetekben egyszerre a bíró, az esküdtszék és a hóhér. A mindenható hivatalnok ugyanis a pillanat töredéke alatt képes a mosolygó, segítőkész asszonyból testet öltött rémálommá válni. Pláne akkor, ha a gyanútlan halandó saját maga sincs tisztában azzal, hogy miért járult a tolóablak elé.
A jobbik (vagy rosszabbik?) eset az, amikor a hölgy a passzív-agresszív stratégiát választja, és a tudatlan ügyfelet fennhangon oktatja ki, vitriolos megjegyzéseivel, a szemüvege fölött, lehetőleg úgy, hogy a többi hivatalnok, a többi kliens, de még a biztonsági őrök is hallják felettébb szellemes és lekezelő mondókáját.
Igaz, nagy ritkán akad valaki, aki szembeszáll a tolóablak hatalmával, de rendre elbuknak ebben a lehetetlen küldetésben. Szökőévenként azonban mindig akad valaki (a sztereotípiát követve, egy kisnyugdíjas nénike), aki ugyanolyan vérfagyasztóan hűvös tekintettel küldi el a hivatalnokot melegebb éghajlatra.
Gyanítom, hogy ő is ugyanebben a munkakörben volt foglalkoztatott, mielőtt nyugállományba vonult.
