Trütty. Trütty-trütty. Trütty-trütty-trütty-trütty-trütty-trütty. És ez így tovább, megállás nélkül, már vagy negyed órája. Bukkanóknál hallgatva csak egy-egy pillanatra el. Kezdetben még mosolyogtam. Elvégre egy éltes néni, szép tőle, hogy egyáltalán megtanulta kezelni, gondoltam, s igyekeztem nem figyelni a hátam mögötti ülésről jövő zajra. Trütty-trütty-trütty. Eltelt közben még negyedóra. Majd még fél. Trütty-trütty. Egy szimpla SMS nem tarthat ennyi ideig. Egy hosszas baráti SMS-csevej sem. Elvégre akkor várni kellene a válaszra is, s legalább addig elnémulna ez a kis bunkofon… Trütty-trütty. Rájövök: játszik. Trütty-trütty. Kezd kihozni a sodromból a trütyüttyölés. Hiába az észérvek, hogy legyek elnéző ezzel az aranyos kis nénikével, hisz nyilván nem tudja kikapcsolni a telefonján a nyomógombhangokat, jobb lesz elvonni a figyelmem... trütty-trütty-trütty-trütty-trütty... nem sikerül másra gondolnom, kizárni a tudatomból ezt a szörnyen bosszantó hangot, egyre feszültebb leszek. Trütty-trütty. Több mint egy órája: trütty-trütty. Remegni kezd a bal szemhéjam, a tenyerem izzad. Kész. Vége. Rászólok – döntöm el. Mire mozdulnék, abbahagyja. Csend. Döccenés. Újra csend. Majd háromszor: tramm, tramm, tramm. Hát nem lemerült!? Elveszett a pontom – méltatlankodik. Mosolyom akár egy kárörvendő, rossz gyereké.
