Réges-régen, amikor Halkidiki középső „ujját”, a Szithónia-félszigetet „fedeztük fel” első ízben, és rejtett öblöket, vad strandokat keresve annak délkeleti oldalán motorozgattunk éppen, a főútról találomra letérve előbb egy földes úton zötyögtünk egy darabig, aztán – minő meglepetés! – egyszeriben egy vadonatúj aszfaltútra tértünk rá. Hovatovább valóságos aszfalt útvesztőre; egyik kereszteződés a másikat követte, mintha egy láthatatlan város utcáin haladtunk volna. Némi cikkcakkozás után leértünk a parthoz, ahol sziklák övezte, számos, természet alkotta, gyönyörű homokos strandot találtunk. Kristálytiszta víz, ember szinte sehol. Szithónia rejtett paradicsomaként évekig emlegettük még.
Mintegy másfél évtizeddel később, egy beszélgetés során derült csak ki, hogy ezt a kopár vidéket annó azért szőtték be út- és csatornahálózattal, mert egy települést akartak felépíteni, de közben elfogyott a pénz, így csupán az alapinfrastruktúra készült el. Azóta is úgy áll minden, csak az aszfaltot kezdte ki az idő vasfoga.
Jutott ez eszembe annak kapcsán, hogy az új-mexikói sivatagban egymilliárd dolláros beruházással hamarosan egy új várost kezdenek építeni. Egyik érdekessége, hogy eleve szellemváros lesz, a mintegy 35 ezer lakosra tervezett településen ugyanis soha senki sem fog otthonára lelni. Ez a jövő városának méretarányos „laboratóriuma” lesz csupán, kizárólag az új technológiák tesztelését szolgálja majd.
Már amennyiben a beruházónak (Pegasus Global Holdings) közben el nem fogy a pénze.
