Arra kellett rájönnöm, hogy az utóbbi 8 évben mindig rohanásban vagyok. Az egyetemen ez úgy nézett ki, hogy akkor is stressz hatása alatt voltam, ha éppen felelősségem teljes tudatában feküdtem vissza a meleg ágyba ahelyett, hogy bemenjek a reggeli előadásra ruszin nyelvből. Ugyanilyen rohanó-stresszes érzés fogott el, amikor a professzor 5 perccel tovább húzta a mondókáját.
Azóta eltelt pár év, megváltoztak a dolgok. Kivéve a folyamatos rohanást. A postán eltöltött üresjárat-másodpercek órákká nyúlnak, a hangoló nénik és bácsik árnyéka egyre hosszabbra nyúlt, és gonoszabb formát öltött, ahogy tétlenül álltam a hatalmas összegű telefonszámlával a kezemben, és vártam, hogy végre a friss levegőre jussak.
Hasonlóan, a boltban kígyózó soroktól is hatalmába kerített a szorongás. A befurakodó, pofátlan polgárok hangoskodása, a tülekedő bácsik és a hangosan síró napközisek forgataga miatt egyenesen megütött a guta.
Mindennek akkor lett vége, amikor végre tudatosult bennem: ha zenét hallgatok, mindenhol kizárhatom a külvilágot.
Azóta lassabban őszülök, a Pink Floydot pedig még jobban szeretem. A főnökök parancsait, meg a csörgő telefont pedig nem mindig hallom meg.
