Esik. Ha állunk, buszra várunk, vagy átmegyünk az utcán, ugyanaz történik. Semmi. Ázunk. Alacsonyan szállnak a nyirkos, nyárvégi virágok, és sehol egy forró szamovár. A párás kávézó előtt kutya, fáznak a fonott székek is. A kapu alatt gyűrött, eldobott emlékek. Szürke emberek az ólomszín ég alatt. Valami megmagyarázhatatlan sérelem, morcos kedv ül az arcokon. Miért az ősz, miért az eső, miért most, miért nem a tavasz jött ismét, mindörökre el? Lebiggyesztett szájjal a szemünkbe húzzuk a sérelmeinket, és megyünk sietve, nyári álmainktól megcsalatva. Pedig csak esik, és semmi rossz nem történt. Ősz lett, napsütés helyett sár, melyből vétettünk, átváltozás. Valami melankólia. Az út felén túl, még viszavonható elszámolás. Mit és mennyit tettünk? Magunk ellen mások javára. Mit jól, mit rosszul, és mit eggyáltalán? Valami hideg szemerkél. Így a szoba melegére gondolhatunk. Fodor Ákos soraival többre is.
VICE/VERSA
az ég a földig
ér – így mi, földiek: mind
az égig érünk
