Tamarind. E szóval ébredtem a minap, anélkül, hogy előtte bárhol olvastam, hallottam volna. Nem lepődök már meg az ilyesmin; viszonylag gyakori, hogy nyomon követhető ok és előzmény nélkül egy fogalom, vagy dallam üli meg elmémet, aztán egész nap „nem tágít”. Biztos mindenkivel megesett, vagy meg-meg esik. Természetesnek vettem hát a tamarind felbukkanását is, annál inkább, mert ismerősen csengett. Le mertem volna fogadni, egy majomfajról van szó, sejtésem szerint a gibbonok, vagy mókusmajmok ágával rokonságban álló.
Egy-másfél napra rá, amikor újfent eszembe jutott, puszta kíváncsiságból begugliztam (ahogyan a Google-on történő keresést már „népiesen” mondják), és bizony nagyot csodálkoztam. Kiderült, nem kimondottan a majomfélék rokona, lévén a kétszikűek osztályába, ezen belül a hüvelyesek rendjébe és a pillangósvirágúak családjába tartozó növény. A tamarind, avagy „indiai datolya” (Tamar Hind) egy 20–25 méteres magasságot is elérő örökzöld fa; pirossal erezett sárga, virágai fürtöt alkotnak, hüvelyterméseiben rejtőzik a gesztenyeszínű gyümölcsvelő, amely ízre állítólag olyan, mintha az ember egy kissé szikkadt szilvalekvárt enne.
Míg e fával „barátkoztam”, s közben el-elkalandoztam más honlapokra is, egyszeriben ráébredtem, miért hittem majomnak. Nos, csak azért, mert valójában az, azzal, hogy neve tamarin, nem tamarind. Heh, minő kacskaringókat szül egy extra „d”!?
A non plus ultra, hogy a tamarind és a tamarin trópusi erdőkben honos, így a tamarinok biztos gyakran másznak a tamarindokon, és – lévén alapjában növényevők – feltehetően a tamarind termését is előszeretettel majszolják.
